Amióta tart ez az egész hercehurca, többször akartam írni Schmitt Pálról, de végül majdnem mindent, majdnem mindenki leírt amúgy is, szóval most nem fogok sokat áradozni, de egy dolgot el kell ismerni: ennyi adócsaló, munkakerülő, ügyeskedő, bliccelő, tilosban parkoló, gyorshajtó, korrumpáló, korrumpálható, joghézagot kereső, állami támogatásokat elsíboló, önző, rátarti embernek, mint ahányan ebben az országban élnek, keresve se lehetett volna jobb köztársasági elnököt találni.
Nos, hát 2008 őszén vettem egy iMac-et, mert ami mindent olvastam a macekről felkeltette az érdeklődésemet. Nem volt egy rossz gép, intel core 2 duo proci, 4 giga ram (ez később módosult háromra, mert a vaio netbooknak kevés volt az egy, és emiatt kicseréltem a modulokat), benne minden ami kell a monitortól a webcamen keresztül a beépített bluetoothig, minden. Szerettem benne, hogy csöndes, és ameddig nem volt otthon tévé, addig az sem volt egy utolsó szempont, hogy a kanapéról ülve távirányítóval tudtam válogatni a filmeket a műsortárból, és tudtam megnézni őket. Arról, hogy halk volt, és arról, hogy egy darab vezeték kellett neki, már nem is beszélek.
Szóval szerettem a gépet, nem vitás. Aztán eljött a 2011 és egyre többször éreztem azt, hogy nem szeretem a vasat. Nem szerettem, mert volt ahol kevés volt a hardver (X-Plane), zavart az, hogy bár nagyon jó a guija, azt a felhasználási módot, ami nekem kell, amikor dolgozom vele, nagyon kényelmetlenül hozza (több mint 8 terminál egy időben), zavart az is, hogy alig találok rá alkalmazást ami ne lenne valami miatt fizetős, zavart, hogy bár tele van pakolva csilli-villi csoda alkalmazásokkal (iPhoto, iWeb, IMovie, iMittoménmi) azokat sosem használom hanem helyette csak a megszokott GNU cuccaimat tolom, szóval eljött az idő, hogy beláttam, marhára nincs rá szükségem. Pedig szép, csendes, és elég neki egy drót. Nagyjából itt kimerültek az előnyei.
Nem mondom, próbálkoztam azzal, hogy a saját felhasználási módomra szabjam, de esélytelen volt, a linux nem támogatta a vasat maradéktalanul (a hangkártyával volt szívás) a win7 meg valahogy nem volt jó érzés rajta.
Szóval a fejembe vettem, hogy megszabadulok tőle, és fel is dobtam apróhirdetésre, hogy majd lesz ami lesz.
Egy darabig persze törtem az agyam, hogy mi legyen az új vas, körbejártam mindent a márkás pécétől kezdve a szubnotiig mindent, de be kell látnom, egyszerűen nem tudtam dűlőre jutni. Persze a dolog megoldódott, jelentkezett egy vevő, felajánlott egy még garanciális pécét, plusz ráfizetést. Kis idő múlva elfogadtam az ajánlatot; az üzlet megköttetett.
Persze meglett a vas, azon melegében tettem rá egy windowst, meg egy csomó játékot, hogy akkor most megnézem, hogy hol tart a szórakoztatóipar, majd jó két héttel később tudtam, hogy nem akarok játszani vele, arra ott van az XBOX, és jól van így.
Szóval a lényeg a lényeg, feltettem a gépemre egy Linuxot (jelenleg Ubuntu, de ez még kb. egy napig lesz így, utána vagy egy gentoo vagy egy debian jön rá) és most úgy érzem révbe értem. Végre van a gépemen egy olyan OS, amit használok amúgy is, és aminek ha valami baja van, akkor gond nélkül ki tudom kalapálni. Végre hozzáférek kényelmesen az összes alkalmazásomhoz, és nem kell anyázzak azért, mert csak valami fura embedded x szerverrel megy a gimp; az X-plane ugyanúgy fut (hiába, OpenGL), és ha valami megoldani való dolgom van rajta, akkor megcsinálom, nem kell túrjam a netet. Végre van egy olyan számítógép a lakásban, ahol gyakorlatilag az utolsó fájlig tudom rajta, hogy mi az, miért van, és mit csinál.
Mondjuk tény, ami tény, ahhoz, hogy ezt a váltást meg tudjam lépni kellett egy váltás a "nagy" számítástechnikában: amióta az alkalmazásaim nagyja böngészőből fut, azóta tényleg mindegy, hogy milyen OS van alattuk, futnak. A többi meg már csak izlés kérdése.
Szóval csak el akartam mesélni, hogy mennyire jó linuxra váltani. És direkt nem akarok beszélni róla, hogy a Mac az egy milyen keményen túlhypeolt, túlárazott dolog. (Pedig az! Messze van attól, hogy rossz legyen, mert igenis jó a vas is meg az OS is, de nem ezen az áron. Egyszerűen nem ér annyit, mint amennyiért veszik, de ez ne az én bajom legyen).
Linuxot használni viszont igenis jó. Egyrészt működik, másrészt ha mégsem, akkor utána lehet nézni viszonylag fájdalommentesen, harmadrészt pedig, nos ehhez tényleg értek.
Tizennégy éves voltam, amikor először láttam a falat. Megfogott, és megszerettem, és azóta számolatlanul sokszor láttam, a lemezt sokkal többször hallgattam meg, talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a személyes kedvencem. Az egyetlen olyan album, amit csak akkor kezdek el hallgatni, ha tudom, hogy végig fog menni, nem hagyom félbe, és nem hallgatok róla számokat, mert egészben kész az egész.
Tavaly amikor megláttam, hogy Roger Waters jön vele turnézni, eldöntöttem, hogy meg kell nézzem, nem számított, hogy eredetileg Pink Floyd lemezként jött ki, ez az ő lemeze volt,szinte az összes számot ő jegyzi (amit nem ő egyedül, abban is társszerző) szóval igazából a show vele autentikus.
Arra számítottam, hogy jól fog szólni, és arra is számítottam, hogy látványos lesz. Döbbenetesen az volt. Tényleg nem számítottam ilyen látványra, és a zene is olyan tiszta volt, mintha felvételről hallgattam volna.
Eleinte kicsit zavaró volt az üzenetek aktualizálása, a napi politika behozatala, és az is, hogy eléggé szájbarágósan mondott el egyértelmű dolgokat. De működött így is, mert hiába voltak ezek egyértelmű gondolatok, az üzenetek helyesek voltak, és ennyi elég is. Viszont tény, hogy elég jó pillanat volt, amikor a Mother közben pirossal megjelent a falon magyarul, hogy "KURVÁRA NEM!" amikor épp elhangzott a színpadon az, hogy "Mother, should I trust the Government?", köszönet a gesztusért.
A színpadkép homogén volt, a koncert első felében (ami az első LP számait tartalmazta) épült a fal, amire folyamatosan vetítettek különböző képeket és videókat, és közben előkerültek a bábok, az Anya, a Tanár, és a Feleség. A szünet után a fal mögül folytatódott az előadás, a Hey You alatt nem is láttunk zenészeket, utána lassan elő-elő kerültek. Erős pillanat volt, amikor megjelent egy hatalmas repülő fekete disznó tele festve jelképekkel, és szövegekkel (Trust us!), szerintem nem én voltam az egyetlen, aki az Animals albumra asszociált tőle.
Ahogy közeledett a koncert vége, úgy alakult át az egész egyre jobban színházzá, a fináléra én már el is felejtettem, hogy tulajdonképpen egy rockkoncertre jöttem.
A hang, és a látvány tökéletes egységet alkotott, nem hiszem, hogy ezt az élményt akár képek, akár videók vissza tudnák adni.
De én már elégedett vagyok, ott voltam, és láttam, ennyi elég is.
Körülbelül 2001 második felében találkoztam először az Est.fm-mel, és pillanatok alatt sikerült megszderetnem. Nem mondom, hogy a kedvenc rádióm lett, mert addig sosem szerettem rádiózni, de ők megfogtak. Jó zenék szóltak rajta, és azt hiszem amikor először hallgattam a Kónuszék (avagy a Szabódó család) műsort, onnantól kezdve tudtam, hogy mennyire jók.
Aztán pillanatokon belül megszűnt az adás, és átvette a helyét a RadioCafé. Eleinte gyanakodva szemléltem őket, de csak nem bírtam ki, hogy ne tekerjek oda, és viszonylag hamar sikerült beszippantania.
Nagyon jó zenékkel találkoztam ott (köszi Nesta), és talán még ennél is jobb műsorokkal. Pillanatok alatt eljutott a Café abba a helyzetbe, hogy teljesen rászokjak, és tényleg annyira érdekes és kellemes műsort csináltak, hogy nem egyszer, nem kétszer azon kaptam magam, hogy miután odaértem valahová, még üldögéltem a a kocsiban egy negyed órát-húsz percet, csak hogy megvárjam az aktuális adás végét.
Nem is nagyon tudok mit mondani, így, hogy nincs többé Café nem tudom, mennyire fogok rádiót hallgatni a továbbiakban, mert hát valljuk be, nem nagyon van mit. (Oké, ott van még a Tilos, ami egy nagyon jó rádió, de a kocsinkban értékelhetetlenül fogható (8-10 másodpercenként kimarad egy másodperc) szóval azt csak gép mellett fogom tudni hallgatni.
Mindenesetre a lényeg az, hogy köszönöm nektek Cafésok azt a sok kellemes percet, amit okoztatok nekem, köszönöm a jó műsorokat a Milliók reggelire-től a WAN2-n keresztül a Hét mesterlövészéig (és a többit se felejtsük(!!!) bár nekem ez a három volt a kedvencem) Szóval tényleg csak röviden:
Köszönöm. Hiányozni fogtok!
http://index.hu/video/2011/05/21/radiocafe_vege/
Remélem a honlap még elérhető marad egy darabig, és meg tudom hallgatni a műsorok felvett változatát, amire eddig nem jutott időm. Vagy méginkább remélem, hogy ez a csapat tudja folytatni valahol, valahogyan a rádiózást. Még akkor is ha csak online, frekvencia nélkül.
(És ahogy egy kommentelő írta az indexes video alatt: "Radio Café: volt barátom")
Nos, hát tegnap volt egy hete, hogy hazajöttünk Londonból.
Szeretnék írni a városról, de nem tudom, sikerülni fog-e, mert az alatt a pár nap alatt, ami ott töltöttünk annyi élmény és benyomás ért, amit esélytelennek látszik összefoglalni.
Azért megpróbálom.
Mondjuk az összes külföldi útról elmondhatom, hogy finoman szólva is túlzás lenne azt állítani, hogy szívesen ülnék repülőgépre, általában az indulás előtti egy-két héttel már durva stresszben vagyok, merthogy bár az eszemmel felfogom, hogy a repülésnél biztonságosabb közlekedésmód nem létezik, azért zsigerileg nem bízom benne, hogy egy harminckét tonnás fém-műanyag lövedék, ami közel 900 kilométert tesz meg óránként, tizenegyezer méter magasan, nos, hogy ez reális gondolat lenne.
Na, de hagyjuk is a szorogásaimat!
Megérkeztünk Londonba, kiszálltunk a gépből, és kábé két perccel ez után szembesültem valami nagyon furcsával:nevezetesen nem lehet eltévedni, vagy legalábbis igen nehéz. Minden tökéletesen, szépen le van írva, megtalálja az ember a metrót, a mozgólépcsőt, meg úgy egyáltalán: bármit, amit csak keres.
A másik, ami nagyon furcsa volt, hogy egy perc alatt sikerült minden szükséges információt összeszedni a közlekedésről, mondjuk nem volt nehéz, mert tudott angolul a jegyárus :-) viszont a viccet félretéve tényleg furcsa volt, hogy mennyire segítőkész.
Az első napokat a bátyámékkal töltöttük, voltunk a kedvesével egy céges búcsúbulin, ahol sikerült nagyon aranyos embereket megismerni, aztán alszás, az első napra ennyi elég is.
Másnap felkelés után (angol reggeli 4prez!) bevetettük magunkat a városba a kötelező turista köröket lefutni, Big Ben, Parlament, Westminster Abbey, Trafargar square, Hypde park, Buckingham palota. Aztán este irány Greenwich, turistakép a nullás hosszúsági kör két oldalán, és haza.
Most ide kell szúrnom a nagy felismerést Londonról, ez nem egy nagy város, ez bazisok kicsi város összenőve. Legalábbis nekem ez az élményem volt, egész más volt minden, és valahogy mégis homogén egészet alkotott, de nem úgy mint Budapest, sokkal nagyobb volt nekem a városrészek közötti diverzitás.
A második nap elmentünk Richmondba, aztán séta vissza a Temzeparton, utána látogatás Marikáéknál (puszi nektek!) és este irány a szálloda.
Harmadnap Saci már dolgozott, én meg még azt a napot együtt töltöttem még Lacival, elmentünk a Camden Town-i piacra, mutatott egy indiai templomot Wembleyben, amitől konkrétan leesett az állam, aztán irány haza Kensingtonba. Este már Sacival csavarogtunk. London Eye!
Utána persze elkezdődött az egyedüli napom, Saci reggel megint el dolgozni, én meg nekivágtam a környéknek, és egész nap ment a csavargyár. Megnéztem a bicikliboltokat, pubban ebédeltem, megnéztem a Victoria & Albert múzeumot, ilyesmi. Aztán már kettesben Sherlock Holmes múzeum, és Tower Bridge.
Utolsó nap már küldetésem volt, irány a Forbidden Planet, ahol akartam venni valami jó kis geek cuccot, de nem találtam, végül jóbarátomnak legalább sikerült keríteni egy G.I. Joe katalógust (1982-1994)
Aztán repülni haza.
Nagyjából ennyi.
Voltak dolgok, amik nagyon megleptek, ilyen volt az, hogy megtudtam, azért nincs kuka szinte sehol a belvárosban, hogy nehogy bombát tegyen bele valaki, illetve az a felismerés, hogy egész öt nap alatt összesen két helyet találtam, ahol volt ingyenes WiFi. Ez utóbbin tényleg nagyon meglepődtem. Azt gondolnám ennél modernebbek.
Összességében imádtam Londont, baromi nagy, és baromi sok ember van benne, viszont tökéletesen takra múködik az egész, gondolom ennyi embert nem lehet máshogy összezárni.
Visszamennék mihamarabb. (Amúgy meg tök örülök, hogy filmes gépet vittem!)
Amikor jöttek a film végén a feliratok, az volt az első gondolatom, hogy kicsit olyan volt mint egy randevú egy meglehetősen butácska, amde gyönyörű nővel, aki ráadásul idegesítően nevet. Aztán elkezdtünk beszélgetni róla, és rájöttem, hogy igazából tetszett a film, ha most lennék tíz tizenkét éves, mint amikor az eredetit láttam, akkor ez a film pontosan ugyanúgy lenyűgözött volna most is. Igazából le is nyűgözött a látványával, a hangulatával, a zenéjével, bár a történettel nem sikerült neki mert kicsit banális volt, kicsit gyerekes, de végülis sikerült ezen felülemelkednem, még akkor is, ha azt is hozzáveszem, hogy lehetett volna feszesebb. 127 perc, ami azt illeti ha belevágták volna másfél órába, akkor sokkal élvezetesebb lett volna az élmény, mert így feltűnt, hogy milyen kényelmetlenek a mozi székei, bár az is igaz, hogy jobban élveztük volna az egészet, ha egy kicsit jobban sikerül a szervezés, ha nem késik a vetítés vagy húsz percet, ha nem kell a terem előtt hosszan nyomorogni, estébé.
Na de a lényeg a film.
Ki merem jelenteni, hogy ami látványt '82-ben képviselt a Tron, avagy a számítógép lázadása, ugyanazt a minőségű látványszintet képviseli 2010-ben a Tron: Örökség, ami azt gondolom nagy szó, és bárki, aki a maga helyében és idejében találkozott a filmmel meg fog ebben erősíteni.
A zene tökéletes volt hozzá, a Daft Punk kitett magáért.
Összességében: audiovizuális orgazmus volt az egész film, szinte az elejétől a végéig, segített megint azzá a tátott szájú kölyökké váljak, akinek tartoztam azzal, hogy megnézzem a filmet, viszont amikor ez a lendület alábbhagyott, akkor eléggé untam az egészet. Azt hiszem egyszer érdemes megnézni, viszont lehetőség szerint IMAX-ben csak, mert eyecandy nélkül nem hiszem, hogy túl sokat érne.
Valahogy úgy, mint az Avatar.
6/10
Mondhatnám azt is, hogy megjelent az Ubuntu 10.10!
Évek óta visszatérő humorforrás, hogy az épp aktuális év a Linux Desktop éve lesz, aztán persze mindig csak mosolygunk rajta, de tény ami tény, most egy remek kiadást éltünk meg. Legalábbis ez van a legközelebb ahhoz, hogy a linuxra ne mint egy alternatív operációs rendszerre hivatkozzunk, hanem be tudja könyökölni magát a nagyok közé.
Egyértelműen látszik az a törekvés, hogy ha már az elmúlt pár évben az internet ilyen mértékben belegázolt a mindennapjainkba, akkor próbáljanak egy olyan eszközt a kezünkbe adni, ami egyrészt kihasználja ennek az előnyeit, másrészt kényelmesen integrálja magának a rendszernek a felületébe az online használt szolgáltatásaink jelentős részét.
A rendszer telepítése után egy kifejezetten kellemes látványú desktop fogad minket, egyszerű, szép és letisztult.
Nem szeretnék erről többet mesélni, mert a telepítő lemezen van lehetőség a rendszert kipróbálni telepítés nélkül, akit érdekel úgyis megnézi.
Ami miatt úgy döntöttem, hogy erről a kiadásról megemlékezem, az nem más, mint hogy lenyűgözött az az integráltság, amit tapasztaltam benne. Remekül megvalósított a különböző online csevegőeszközünk egy alkalmazásba hozatala, egy felület, egy program, amin szinte minden accountunkat el tudjuk érni, ráadásul mindezt úgy hogy ez a program (az Empathy nevű csevegőprogramról van szó) olyan szinten épül be a munkakörnyezetbe, ami egyszerűen csak elegáns. Ugyanitt, ugyanezen a felületen található egy, itt broadcast szolgáltatásnak nevezett szolgáltatásokat tömörítő eszköz a gwibber, amin kényelmesen tudunk twittelni, vagy facebook státuszüzeneteket írogatni s.í.t.
Emellett a másik nagyon szimpatikus újítás az Ubuntu One szolgáltatás, ami nem más, mint egy egy felhőbe kihelyezett tárhely, valamint online zenebolt (és mi minden még).
Gyakorlatilag egyetlen kattintással dönthetünk, hogy egy mappát szeretnénk-e az internetre szinkronizálni, illetve ha több gépet használunk napi szinten, akkor a gépek közötti fájlmegosztás is teljességgel leegyszerűsödik, otthon beleteszem a 'Zene' mappába az mp3-amat, és amikor leülök a munkahelyi gép elé (vagy akár a notebookhoz) akkor az letölti a fájlokat. Remek, igazán. Alapvetően ingyenesen adnak két gigabájt tárhelyet, ami havi három dolláros áron húsz gigával növelhető (illetve három dolláronként húsz gigával) ami szerintem még minding egy kellemesen megfizethető áru szolgáltatás. Ha belegondolok, havi hatszáz forintért folyamatosan magammal tudom hordani a legfontosabb zenéimet, illetve családi fényképeket. Természetesen az így tárolt fájlok nem csak a gépről érhetőek el, hanem böngészőből is. (nos igen, üröm az örömben, hogy MacOS-re nincs Ubuntu One alkalmazás, és a windowsos változata is még csak béta állapotú)
Emellett az Ubuntu One tartalmaz még egy online zeneboltot is, amit remekül el lehet érni a zenelejátszó alkalmazásból, és az iTunessal ellentétben itthonról is használható.
Nekem tetszik.
Valószínűleg otthon is lecserélem rá a MacOS-t.
Tárgyaink meghálálják a törődést. Sajnos mostanában egyre kompaktabb szerkezeteket készítenek, amikez viszonylag nehéz hozzáférni, emiatt maga a karbantartásuk is nehezebbé válik, de amit szét tudunk szedni, azzal érdemes elbíbelődni.
Különben a ház környéki karbantartás jelentős része igazából tisztítást jelent, de persze nem mindig.
Meggyőződésem, hogy érdemes mindent alapjaiban megismerni, mert egy-egy eszköz élettartamát évekkel ki lehet tolni egy kevés odafigyeléssel.
Semmibe nem kerül párhavonta szétszedni a szakállnyírót, és kis ecsettel kitisztani, aztán beolajozni.
Semmibe nem kerül néha letakarítani a kerékpárunkat. Néha nézzük meg, hogy milyen állapotban vannak a fékek, és a váltók.
Ha leesik a hó, és felsóznak mindent, akkor elvisszük a kocsit alváztmosatni, hogy ne marja a hólé. Amúgy is, néha elvisszük autószerelőhöz, vagy megoldjuk magunk.
A mosógépet átmossuk néha ecettel, ahogy a kávé/teafőzőt is érdemes, hogy ne egye meg a vízkő.
Számítógépünkön figyeljünk oda arra, hogy a tűzfal, a víruskereső naprakész legyen, ne fussanak rajta állandóan nem használt programok a háttérben (legalábbis ha windowst használunk)
A fényképező objektívét néha megtisztítjuk.
A késeket megélezzük, vagy legalábbis havonta megnézzük, hogy kell-e fenni, nem akkor amikor már nem tudunk vele dolgozni, annyira tompák.
És még sorolhatnám.
Szóval a tapasztalat azt mutatja, hogy kevés odafigyeléssel remek jó állapotban lehet tartani a dolgainkat, amik ezt igencsak hajlamosak meghálálni.
Összességében kevesebb bosszankodás.
Ti szoktatok TMK-zni otthon?
Régi tervem volt a Sztalker megnézése, de valahogy sosem volt alkalmas rá vagy az idő, vagy a hely - legalábbis mindig úgy gondoltam, hogy csak egy megfelelő pillanatra várok.
Ez most eljött, itthon töltöttem ezt a kánikulás hétvégét, és nem nagyon volt más lehetőségem: filmeket néztem.
Közöttük is legutoljára a Sztalkert hagytam, megérte.
Nem az a fajta film, ami azért jó, ami a képernyőn történik. A történet, a mese - a Zónáról ahol egy titokzatos szobában valóra válik az ember legtitkosabb vágya, ha képes vele szembenézni, és a Sztalkerről, aki elkeseredett, remény és hitvesztett embereket kalauzol a fegyveresek által őrzött zóna területére - másodlagos. Az lényeg nem előttünk játszódik, hanem bennünk, ahogy a képeket nézve, dialógusokat hallgatva ihletetten tűnődünk a világról, és a helyünkről benne; az egész film egy utazás, a tudatalatti mélyébe, aminek a legmélyén ott a Szoba, ahol valóra vállnak a kívánságaink - ha képesek vagyunk szembenézni velük. Egyszerre vagyunk Író, Professzor, Sztalker, és a legfontosabb: Önmagunk.
Mire a film véget ér, végigvezet bennünket egyfajta meditációs úton, ami a megismerésbe vezet.
Az út mindig más lesz, mindig azt tükrözi majd vissza, akik épp vagyunk. Az ember legrégebbi vágya: megismerni saját magát. Ez a film segít ebben.
Szeretem a Lehel piacot. Igazából ha valamit meg kéne fogalmazzak, hogy miért jó Pestinek lenni Budapesten, az nem más, mint a Lehel és környéke.
Gyerekkoromban nem szerettem sem ezt, sem a lőrinci piacot, ahova mindig ki kellett menjek Nagyival, kicsi voltam, fölém tornyosultak az emberek,
piszok volt, folyamatos zaj, és mindig oda kellett figyelni, hogy ne vesszek el. Emellett a kis palatetők (hullámpala?) között átszüremlő fény, és a
savanyúságos standok között terjengő orrfacsaró ecetszag.
Ennek jóideje vége. Legalább hat éve lakom a Lehel csarnok mellett, és majdnem minden hétvégén elmegyünk, és bandázunk délelőtt.
Megvannak a biztos pontok, a tejet áruló lányok az oldalbejáratnál, a bácsi, akitől mindig vesszük a tojást, a keleti fűszerek boltja, és a kávézó az emeleten.
Bár néha, ha még megy a nagy legénykedés, akkor a korábban Kálmi kocsmája néven futott hely is adja magát egy bevásárlás utáni sörre.
Plusz az emberek akiket nap-mint-nap újra láthatunk, az öreg rocker, vagy a lassú bácsi.
Szóval a Lehel jó, és a Lehel szép, szeretem.
Igazából ezt is most a kávézó asztalánál írom, mert ehhez van kedvem.
banyek <3 Lehelpiac.
